2011. júkius 02. Szombat
Ma már minden a „régi” kerékvágásba került, ami Dórika ébredését illeti, bár a tíz óra, neki még korainak számít. Alig várta, hogy nappalos nővérkének megmutogassa, miket kapott tegnap. Azonnal kihasználta azt a lehetőséget is, hogy Ági remek frizurákat tud készíteni. (Hát, még 3 napig!)
A délelőtt folyamán úgy döntöttünk, hogy megnézünk néhány filmet. Legalább is a lányom, mert én inkább az ebédre koncentráltam. Nagyon hétvégi hangulatunk volt. Ez jó! Ki tudja, hogy mikor fog újra ez az érzés hatalmába keríteni bennünket? Nagyon rége
n volt az, hogy meg tudtuk különböztetni a hétköznapokat a hétvégéktől. –Leszámítva az itt töltött időt. – A kórházban összefolytak a napok. Gyakorta csak annyi változás volt, hogy sok esetben csupán mi maradtunk az osztályon. Ezt is csak fizikai változásként éltük meg. Onnan tudtuk, hogy szombat van, hogy akkor vajas kalács volt a reggeli. Érzelmileg azonban semmi nem változott. Annyiszor elgondolkodtam azon, hogy mekkora türelemmel viseli Dórika ezt a monoton életet, és várja azt a napot, amikor saját otthonunkba mehetünk. S hogy ez a nap mikor jön el, azt senki nem tudja. De egyszer eljön, az biztos. Mint ahogy eljött a délután is, és vele együtt Judit, azaz a kedves „Vacsuti”. Egy tál frissen sütött pogácsával és egy napraforgónak nevezett- úgy is nézett ki- kapros túróval töltött süti csodával. Ez is elképesztő, hogy Juditka a munkája mellett mennyi időt szán arra, hogy köztünk legyen, hogy Dorcsinak még szebbé és tartalmasabbá tegye a napjait. Bámulatos!
Később aztán megérkezett Bius is, aki az utóbbi napokban szintén állandó vendégünk, aki egy jelenség, akinek a megnyilvánulásai folyamatos derűt és mosolyt csalnak az arcunkra. Sajnos csak ezen a héten ismerhettük meg. Miután megérkezett az éjszakás nővérke, együtt volt a csapat a gazdálkodj okosan játékhoz, amelynek végén Dórika nyert, én pedig kis híján idegösszeomlást kaptam. A brutálisan jó kedvű napot a szokásos esti teendők zárták.
