2011. július 05. Kedd

„A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol, hogy ismerjük egymást! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudjuk, hogy mitől vagyunk otthon ’egymásban’, de ha a barátainkhoz megyünk: - hazamegyünk”

Ez a néhány sor mottója is lehetne a mai napnak. 

A visszaszámlálásunk a végéhez ért. Noha egy nappal tovább maradunk, technikai okok miatt. Gyakorlatilag a nyaralásunk a mai nappal befejeződött.

Nem akármilyen volt ez a mai nap. Mint azt már tegnap megjegyeztem, mára kirándulást szerveztek nekünk Bajára és környékére.

Reggel nem volt idő lustálkodásra. Hétkor Dórika is felkelt, izgatottan várta a fejleményeket. Nem sokkal 8 óra után heted magunkkal elindultunk, és 10 óra magasságában érkeztünk meg Bajára. Ott egy nagyon kedves család Juhász Zsolti és felesége Bea látott bennünket vendégül és szórakoztatott egy egész napos programmal. A házuk előtt találkoztunk, ahol már Laci, a profi fotós is várt bennünket. A köszöntések után tovább indultunk Veránkára, hogy egy hajókirándulással folytassuk a programot. Dórika egy tiszai kompozáson kívül még nem ült hajón. Kicsit tartott is tőle, azt mondta: „Mióta a Titanic elsüllyedt félek a hajózástól”. Aztán rövid idő alatt megtetszett neki a dolog és nagyon élvezte a nagyjából 1 órás utat. Először a túlsó parton lévő üdülőhöz mentünk, ahol egy nagy rekesz üdítővel pakoltak fel minket, majd Veránka nevű hajónk elindult útjára. Mindenkinek jó kedve volt. Külső szemlélő legalább is így látta volna. És akikről ez a nap szólt, azok is így érezték. Valaki azonban hiányzott közülünk!

Nagyon sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e ezt a gondolatom, végül úgy döntöttem, hogy igen, muszáj leírni, hiszen ez az egész blog a történéseinkről szól és az érzelmeinkről. Ezek az érzelmek pedig azt kívánják, hogy meg kell említenem vendéglátóink tündéri kislányát, Patríciát, akit mi már sajnos csak fényképen ismerhettünk meg. Én úgy gondolom, hogy ez a nap Róla is szólt. A mi szívünkben mindenképp. Olyan érzésem támadt, hogy ezt a napot Ő szervezte nekünk. Az Ő tragédiája által kapcsolódtak össze emberi sorsok. A történetének megismerése után nagyon sok hasonlóságot láttam Dórika és közte.

Most néhány mondat erejéig meg kell változtatnom a történések sorrendjét és végével folytatnom, mert az én korábbi furcsa érzéseimet erősítette meg az, amikor a kirándulás végén betértünk Beáék otthonába. Amikor beléptünk a gyönyörű lakásba Dórika azt súgta nekem: „Apa, nekem olyan, mintha itt már jártam volna. A szoba, a bútorok is és játszottam egy kislánnyal!” Azt nem tudta, hogy ez a kislány hogyan nézett ki. Viszont amikor bementünk Patti szobájába, és megláttuk a falon a fényképeit, az egyik képről azt kérdezte Dorcsi, hogy „Én hogyan kerültem oda?” A hasonlóság döbbenetes volt. Patti fényképéről Dóri köszönt vissza. Egyelőre nem tudom, mit kezdjek ezzel, de meggyőződésem, hogy van jelentősége. Ezért is éreztem úgy, hogy meg kell említem Pattit, akinek kicsi lelke, véleményem szerint ott volt közöttünk.

Amikor hajóztunk a Dunán akkor is furcsa gondolataim támadtak. Kimentem a hajó orrába, egyedül voltam és néztem a vizet. Eszembe jutott, hogy a folyó is olyan, mint az emberiség. Mi is csak egyek vagyunk az emberek között, akár egy pohár víz a folyóban. Megszületünk, kicsik vagyunk, fejlődünk. Ki eddig, ki addig, de a vég ugyanaz. A folyó, a folyam is csak keskeny kis vizecske, amikor megered. Az útját maga alakítja. Hol épít, hol rombol. Van olyan patakocska, amelyik soha nem duzzad folyóvá, de valahol összeér vele, és együtt haladnak tovább. A nagy folyóknak is az a vég, hogy valahol útjuk befejeződik. Betorkollnak vagy a tengerbe, vagy az óceánba. Mint folyók nem léteznek tovább, de mint víz, nem szűnnek meg. Elvegyülnek, és talán akkor jött el számunkra az igazi szabadság. Nem lesznek tovább korlátok, előttük a végtelen. Más formában ugyan, de tovább élnek. Mi emberek is a természet részei vagyunk. Velünk miért történne ez másképp?

Nem szeretnék senkit sem a gondolataimmal untatni, de ez most kikívánkozott belőlem. Visszatérek a kiránduláshoz, hiszen arról kezdtem el írni. A korábbi gondolatoktól függetlenül valóban a vidámság, a móka, a kacagás, az öröm volt jellemző az egész napra.

A hajókózás után visszatértünk a vendéglőhöz, ahol a Dórika által már összeállított menüsorral vártak bennünket.

A menü:

- tárkonyos csirkeragu leves (vajon miért?)

- sült és rántott husi, rizs és sült burgonya

- tejfölös uborkasaláta

- somlói galuska

Kellemes, tiszta környezetben, nagyon szép helyen kezdtünk hozzá az ebédhez. Az ételek nagyon finomak és bőségesek voltak. Jómagam új ízharmóniát vittem gasztronómiai világomba, somlói galuskát ettem tejfölös uborkasalátával. Egyszerre! Mielőtt bárki kétségbe vonná az elmeállapotomat, megjegyzem: ebből azért nem csinálok rendszert!

Ebéd után visszahajóztunk az autókhoz. Miközben a hajótól tartottunk a part felé kisebb baleset történt. Dórika fejéről a szellő lekapta a szalmakalapot, amit Beától kapott és a sodrással megindult lefelé a Dunán. Szerencsére nem jutott messzire, mert a matróz a móló végénél egy merész vetődéssel el tudta kapni. Így még a pityergésig sem jutottunk el. Ezután elindultunk egy közeli birtokhoz állatokat simogatni. A gazdák, István és felesége Évi, szívélyesen fogadtak bennünket. Egy nagyszerű kezdeményezés helyszínén voltunk. Istvánék elhatározták, hogy olyan farmot alakítanak ki rengeteg állattal, ami egyrészt táborozásra ad lehetőséget, másrészt visszaadja azt az időt, amikor még nem TV, a számítógép, és egyéb technikai csodák világában éltünk. Mint elmondta, még az elején tartanak, de folymatosan fejlesztik a birtokot.

Először a bárányokhoz mentünk. Lehetőség nyílt egy mindössze 2 napos kis bari simogatására. Ritka kis jószág, mert fekete volt, Bélának hívják, és nemét tekintve lány.

Utána a puszta közepén felállított jurtát néztük meg kívül, belül. Szenzációsan volt kialakítva. Ezután az állatsimogató legújabb lakóját, egy néhány hetes őzikét szemlélhettünk meg, majd elvonultunk a lovakat etetni.

Megnéztük még a disznókat és a rengeteg kismalacot, aztán asztalhoz ültünk, kávézni, csemegézni, közben megismertük Gombócot, a nagyon kedves és játékos Pulit.

Istvánékkal abban maradtunk, hogy még visszatérünk hozzájuk. Terveik megvalósításához pedig ezúton is sok sikert kívánunk!

A farmról Bajára mentünk a Remény tanyára. Gábor szeretettel fogadott bennünket, és megmutatta a lovas tanyát. Éppen oktatás folyt. A gyönyörű lovak bámulatba ejtettek bennünket. Gábor pedig nagyon szakszerű válaszokkal elégítette ki a kíváncsiskodók érdeklődését. A lovak után megismerkedtünk kisebb négylábúakkal, a kutyákkal is. Pudinggal az anyával, a kis rókaképű Muffinnal, és tesójával, a medveölő Sütivel, aki végig hű társunk maradt akkor is, amikor körbekocsikáztuk a tanyát. Barbara fiának Rinátnak az a lehetőség is megadatott, hogy lovagolhasson, és hajthatta a fogatot. Nagyon ügyes volt!

Miután elköszöntünk Gáboréktól, visszamentünk vendéglátóinkhoz. Ekkor találkozhattunk Zsoltival, aki egy komolyabb ínsérülés miatt nem tarthatott velünk a programokon. Azt viszont le kell szögezni, hogy így sántikálva is tökéletes vendéglátónk volt.

Ekkor következett a nap megkoronázása, az ajándékok átadása. Előkerültek a könyvek és a játékok. Számunkra Beáék pedig anyagi támogatást is nyújtottak, hogy az előző kiránduláson tönkrement kézi szívónkat kicserélhessük.

Talán fél 7 tájban eljött a búcsú ideje. Már mindenki elindult, Dórika nem mozdult. Azt mondta: „Engem itt hagyhattok még!” Nagyon jól érezte magát, boldog volt. Aztán puszik és ölelés, elindultunk. Szívünkben mély nyomokat hagyott ez a kirándulás.

Nagyon köszönjük az élményt, a lehetőséget arra, hogy ott lehettünk, ahol úgy érzem, valamiért ott kellett lennünk! És köszönjük az új barátságot!

Visszaérve a Dóri Házba rövid élménybeszámolót tartott Dórika az itt lévő 2 nővérkének. Vacsoráztunk, majd egy DVD megtekintése volt betertvezve. Nem sikerült végignézni, Dorcsi úgy érezte már 10-kor, hogy aludni szeretne. Le is feküdt, és mesélések közepette nagyjából fél 12-kor álomba szenderült.

Csodálatos napunk volt!

Fotó:Mihály László