Dóri ház

2011. szeptember 04.

Áldott napot Mindenkinek!

Minden bizonnyal igaz lesz a cím.
Eddig semmi változásról nem tudunk. Ez azt jelenti, hogy második ciklusunk végére értünk.
Nagyon jó volt újra itt lenni.
Köszönjük az újbóli lehetőséget, a gondoskodást és mindent, amiben itt tartózkodásunk alatt részesültünk.
Köszönjük a terapeuták, és tanárok  lelkiismeretes és fantasztikus munkáját, a segítők fáradozását, valamennyi nővérke törődését, kedvességét, az alapítvány valamennyi dolgozójának tevékenységét,
és köszönjük drága barát

A mai napunk csupa játékot hozott Dorcsinak, nekem csomagolást. 

Nem szeretném ma sem hosszan részletezni a történéseket, hiszen a lényeg benne van. Felsorolhatnám, mi mindent játszott a Manó, és mi mindent szerencsétlenkedtem én a pakolás alatt, de azt hiszem unalmas lenne.

Bianka segített a szelektálásban, és befejezte Dórikával a tegnap elkezdett nyakláncot, ami a mosómacinak készült, és iszonyatosan sok pepecseléssel járt. A végére azonban nagyon szép lett, az tény.

Igyekszem Törökbálintról a lehető leggyorsabban jelentkezni. Azt megígérhetem, hogy onnan részletesebb anyaggal szolgálok. (Csak legyen netem!)

Minden jót kívánunk valamennyi olvasónknak! (Azoknak is, akik nem olvasnak bennünket, de azok nem tudják meg.)
Sok puszi mindenkinek, és egy NAGY ÖLELÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉS!!!!!!

2011. augusztus 24.

Szabolcs szüleinek üzenete:

 Ha valaki egy vendégségből nem szívesen indul haza, mert olyan jól érzi magát, azt

hiszem az a legnagyobb öröm a vendéglátó számára.

Így érzünk mi is, és ezt Szabolcska nevében is mondhatom.

A Dóri Ház, és az Alapítvány maximálisan teljesíti vállalt - nem kis – feladatát. Sokszor a súlyos betegséggel küzdő gyermekek szüleinek az itt eltöltött napok, hetek testi-lelki feltöltődést nyújtanak, és így feltöltődve folytathatják a kemény és küzdelmes hétköznapokat. Nekünk is nagyon jól esett minden egyes nap, amit itt tölthettünk.

Hálásak vagyunk a lehetőségért, köszönettel tartozunk a nővéreknek és segítőknek, akik megannyi kedvességgel, szeretettel és törődéssel vettek körül bennünket az itt tartózkodásunk alatt.

Egy egész füzetet tele lehetne írni a sok jó élményünkről, amelyek mind ehhez a sok kedves emberhez kapcsolódik, mert sokszor nehéz egyetlen KÖSZÖNÖM-be sűríteni minden elismerést és hálát.

Talán elég annyi, hogy nagyon reméljük, hogy visszatérhetünk ide, a Dóri Házba. 

Nagyon köszönünk mindent!

2011. augusztus 22.

Nagyon forró hétvége után vagyunk. Szombaton délelőtt négylábú vendég érkezett a házba. Fanny a boxer, nagyon játékos és barátságos kutyus. Hamar megbarátkozott mindenkivel. Dóri az árnyékban ülve dobta neki a labdát és ő meg csak futott és futott utána. Közben főtt az ebéd, megérkezett Ági is. Délután csincsillanézőbe mentek Dóri és Édesapa. A csincsillák nagyon "édesek", Dóri szerint és olyan nyüszögős hangot adnak ki. 

Vasárnap sok vendég járt a házban. Délelőtt és délután sokan jöttek. Estére aztán megérkezett Szabolcs a szüleivel. És mi is befutottunk páran: az angyalsétányhoz mentünk, virágot ültetni, locsolni, gazolni. Vidáman telt a délután, így együtt.

2011. augusztus 19.

Hogy is volt? A múlt héten hétfőn, egy változó időjárású hétvége után Botiék hazautaztak Budapestre. A két hét pihenés Nagymama arcát kisimította, kedves emlékekkel indultak a nagy melegben a hosszú útnak.Takarítás, mosás, ágyneműcsere és fúrás - faragás.

Gondok:itt ereszt, ott folyik . Nem működik, mi legyen. Bútortologatás, költöztetés.

Aztán délután, illetve már esteledett, megérkezett Dórika és az Édesapja. Fáradtak voltak, elcsigázottak. Hordtuk a sok dobozt és csomagot, pakoltunk. Amit aztán Édesapa még napokig folytatott. Indult a hét, jött a gyógy-tornász, a pedagógus és a többi terapeuta. Csütörtökön megkezdődött a ház akadály-mentesítése, most még csak kívülről. Rámpát készítettek a bejárat és a kert felől is. Este meghozták Katát. A családja még egy utolsó nagy biciklizésre indult, mielőtt a testvéreknek megkezdődik az iskola. Örültünk, vártuk és aztán nagyon sajnáltuk, amikor hétfő este hazavitték. 

Megérkezett a szép, új hűtőnk, amit a Siemens cég ajándékozott nekünk. Az a legklasszabb benne, hogy hatalmas fagyasztója van .

Sok-sok élelmiszert és játékot kaptunk. Vendégek, látogatók jönnek. Társasjátékozás, környezetismeret óra, zenélés zajlik a házban.

Kedves önkéntesek segítik a ház működését.  Egyre többen vagyunk.

2011. augusztus 8.

Botika nagyszüleinek az üzenete:
 

Tisztelt Dóri-ház vezetője és dolgozói!

Két hetet töltöttünk Önökkel-Önöknél. Úgy érkeztünk, hogy több kérdés foglalkoztatott bennünket:ismeretlen volt a hely, a körülmények, az itteni dolgozók, vezetők, akikkel együtt laktunk.Fenntartásaink hamar elmúltak, szinte az első órában! A fogadtatásunk meleg, baráti, sőt családi volt. Minden területen igazi odafigyelést, őszinte segíteni akarást tapasztaltunk. Végig jól éreztük magunkat. A beteg unokánkkal is sokat, és türelmesen foglalkoztak.

Szép emlékekkel távozunk és pihenten!

Őszinte köszönetet kívánunk mondani az Alapítvány létrehozójának és az összes dolgozónak!!! 

Pécs, 2011. augusztus 8. 

                                            Papp Lajos és családja 

2011. augusztus 03.

Süt a nap, most már ismét locsolni kell a virágokat. Botiék nagy sétát tettek a városban. Kánikulai hangulatban érkeztek haza, jóízűen fogyasztották a jó ebédet.

Kata anyukája járt nálunk és hagyott pár kedves sort nekünk :

Nagy segítség nekünk, hogy Katát átmenetileg a Dóri házban elhelyezhetjük.
Megnyugtató, hogy, szakemberek vigyáznak rá, foglalkoznak vele.
Úgy gondolom, hogy a lehető legjobb ellátást kapja itt minden tekintetben.
    Köszönet és hála érte!
                                              Kata anyukája

Süt a nap és a kedves szavaktól még melegebb ez a nap. Boti lefeküdt pihenni.
A kicsi gyíkok napoznak a ház falán. Szép ez a nap. 

2011. július 31. – augusztus 1.

Borongós időben, szomorkásan telt a hétvége. Állandóan nekieredt az eső, főleg nagy alvásokra volt alkalmas az elmúlt két nap.
Tegnap este Katát hazavitték.

Mi egy kicsit szomorúak voltunk evégett is, de a szülei és testvérei annál boldogabban ölelték őt magukhoz. Két hetet töltött nálunk a kislány, akit nagyon megszerettünk.

Ma végre süt a nap. Készül az ebéd, a porszívó zúg, mosunk, a szobákat takarítjuk. Botiék most indulnak sétálni.

Délután Andrea jön, a gyógytornász, és ha így marad a napsütés, akár már homokozni is lehet.
GK

2011. július 29.

Újra hangos a ház. Olaszosan élünk. A múlt hét végén sok-sok adományt kaptunk: ágyneműt, csecsemő ruhákat, játékokat, konyhai eszközöket. Nagyon jól jött a segítség.

Két lakónk van ezekben a hetekben. Kata, most kezdi a második nyaralós hetét nálunk.

Ő nagyon szereti a nyüzsgést és a sok embert, aki most megfordul a Dóri Házban. Most, hogy megismert minket, nagyon sokat beszélget velünk.

Hétfőn megérkezett Budapestről Botond és családja. Boti igazi örökmozgó, megy és megy, és nem igazából szereti a lekváros kenyeret. Inkább virslit virslivel eszik.

Csak az idő lenne jobb, többet lehetne a teraszon és a kertben játszani. Van már homok a homokozóban, már csak egy kis napsütésre várunk!

G.K.

(Mihály László fotói)

2011. július 07. Csütörtök

„Minden nap megszűnik valami, amiért az emberek szomorkodnak, de mindig születik valami, amiért érdemes élni, küzdeni!” 

Azt gondolom, ez kifejez mindent!

Szomorúak vagyunk, mert elmegyünk! Élünk és küzdünk azért, hogy visszatérjünk, hogy újra találkozzunk barátainkkal, a MI ÚJ CSALÁDUNKKAL!

Szép és jó volt. Csupán ennyi.

Szeretet kaptunk és talán mi is tudtunk adni valamit, amit csak érezni lehet.

Az indulásra felkészültünk. Nagyjából fél óra múlva csak emlékek leszünk Pécsen.

Köszönünk mindent!

Ezen az oldalon már nem jelentkezünk. Egyelőre!

A Dóri-blogja azonban folytatódik tovább, aki szeretné követni „életünket”- lesz rá lehetősége. 

Viszlát Dóri Ház! Viszlát Pécs! Viszlát Barátaink!

Akik olvasták sorainkat, azoknak köszönjük a türelmét!

2011. július 06. Szerda

Ez volt az utolsó teljes napunk a Dóri Házban, legalább is erre az etapra vonatkozóan. Hogy mit hoz a jövő, hogy merre sodor bennünket az élet, azt még nem tudjuk. Egyben azonban biztosak vagyunk, visszatérünk még Pécsre. Ha máshogyan nem is, de látogatóban mindenképpen.

Amikor egy hónapja megérkeztünk, azt írtam facebookom üzenőfalára, hogy lelkünk egy darabkája ott maradt a Bethesdában. Ez így is volt. Most egy másik darabkát itt hagyunk. Nehéz lenne megfogalmazni- éppen ezért meg sem próbálom-, mennyit adott nekünk ez a ház azzal a lehetőséggel, hogy ide jöhettünk. Új ismertségek alakultak ki, amik az idő múlásával barátsággá szövődtek. Számunkra a barátságnál nincs szentebb dolog a világon. Már sokszor leírtam, hogy a barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen érdek. Egyszerűen jó együtt lenni. És akiket itt ismerhettünk meg, azokkal jó volt együtt lenni. NAGYON JÓ!

Azzal, hogy elmegyünk, nem múlik el semmi. A helyszín változik, a fizikális találkozások szünetelnek. Az érzések maradnak. Dórikát életében nem láttam ennyire boldognak és kiegyensúlyozottnak. Az utolsó két hét pedig megkoronázott mindent. Annyi szeretetet kaptunk, élményt, amelyből tudunk táplálkozni. A szeretet egyébként nem múlik el azzal, hogy visszamegyünk Pestre. Nem is búcsúzkodunk, csupán köszönünk. A napunkról csak annyit szeretnék írni, hogy remekül telt. Dórinak játékkal, nekem sok csomagolással, melyhez szerencsére segítséget is kaptam. Éjfélre végeztünk.

Magam is megdöbbentem, hogy mennyi motyó gyűlt össze. Őszintén szólva, lövésem sincs, hogy miként fogok a kórházban kipakolni. A látvány csak az erős idegzetűeknek ajánlott. Megpróbáltam a Bethesda azon személyzetének arcát elképzelni, akiknek közük van hozzánk, s nem tudom sírjak-e vagy nevessek?! – Ők nem fognak nevetni!- Ennyi történt igazából a mai napon. A többit lásd az előző 30 nap bejegyzéseinél.

2011. július 05. Kedd

„A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol, hogy ismerjük egymást! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudjuk, hogy mitől vagyunk otthon ’egymásban’, de ha a barátainkhoz megyünk: - hazamegyünk”

Ez a néhány sor mottója is lehetne a mai napnak. 

A visszaszámlálásunk a végéhez ért. Noha egy nappal tovább maradunk, technikai okok miatt. Gyakorlatilag a nyaralásunk a mai nappal befejeződött.

Nem akármilyen volt ez a mai nap. Mint azt már tegnap megjegyeztem, mára kirándulást szerveztek nekünk Bajára és környékére.

Reggel nem volt idő lustálkodásra. Hétkor Dórika is felkelt, izgatottan várta a fejleményeket. Nem sokkal 8 óra után heted magunkkal elindultunk, és 10 óra magasságában érkeztünk meg Bajára. Ott egy nagyon kedves család Juhász Zsolti és felesége Bea látott bennünket vendégül és szórakoztatott egy egész napos programmal. A házuk előtt találkoztunk, ahol már Laci, a profi fotós is várt bennünket. A köszöntések után tovább indultunk Veránkára, hogy egy hajókirándulással folytassuk a programot. Dórika egy tiszai kompozáson kívül még nem ült hajón. Kicsit tartott is tőle, azt mondta: „Mióta a Titanic elsüllyedt félek a hajózástól”. Aztán rövid idő alatt megtetszett neki a dolog és nagyon élvezte a nagyjából 1 órás utat. Először a túlsó parton lévő üdülőhöz mentünk, ahol egy nagy rekesz üdítővel pakoltak fel minket, majd Veránka nevű hajónk elindult útjára. Mindenkinek jó kedve volt. Külső szemlélő legalább is így látta volna. És akikről ez a nap szólt, azok is így érezték. Valaki azonban hiányzott közülünk!

Nagyon sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e ezt a gondolatom, végül úgy döntöttem, hogy igen, muszáj leírni, hiszen ez az egész blog a történéseinkről szól és az érzelmeinkről. Ezek az érzelmek pedig azt kívánják, hogy meg kell említenem vendéglátóink tündéri kislányát, Patríciát, akit mi már sajnos csak fényképen ismerhettünk meg. Én úgy gondolom, hogy ez a nap Róla is szólt. A mi szívünkben mindenképp. Olyan érzésem támadt, hogy ezt a napot Ő szervezte nekünk. Az Ő tragédiája által kapcsolódtak össze emberi sorsok. A történetének megismerése után nagyon sok hasonlóságot láttam Dórika és közte.

Most néhány mondat erejéig meg kell változtatnom a történések sorrendjét és végével folytatnom, mert az én korábbi furcsa érzéseimet erősítette meg az, amikor a kirándulás végén betértünk Beáék otthonába. Amikor beléptünk a gyönyörű lakásba Dórika azt súgta nekem: „Apa, nekem olyan, mintha itt már jártam volna. A szoba, a bútorok is és játszottam egy kislánnyal!” Azt nem tudta, hogy ez a kislány hogyan nézett ki. Viszont amikor bementünk Patti szobájába, és megláttuk a falon a fényképeit, az egyik képről azt kérdezte Dorcsi, hogy „Én hogyan kerültem oda?” A hasonlóság döbbenetes volt. Patti fényképéről Dóri köszönt vissza. Egyelőre nem tudom, mit kezdjek ezzel, de meggyőződésem, hogy van jelentősége. Ezért is éreztem úgy, hogy meg kell említem Pattit, akinek kicsi lelke, véleményem szerint ott volt közöttünk.

Amikor hajóztunk a Dunán akkor is furcsa gondolataim támadtak. Kimentem a hajó orrába, egyedül voltam és néztem a vizet. Eszembe jutott, hogy a folyó is olyan, mint az emberiség. Mi is csak egyek vagyunk az emberek között, akár egy pohár víz a folyóban. Megszületünk, kicsik vagyunk, fejlődünk. Ki eddig, ki addig, de a vég ugyanaz. A folyó, a folyam is csak keskeny kis vizecske, amikor megered. Az útját maga alakítja. Hol épít, hol rombol. Van olyan patakocska, amelyik soha nem duzzad folyóvá, de valahol összeér vele, és együtt haladnak tovább. A nagy folyóknak is az a vég, hogy valahol útjuk befejeződik. Betorkollnak vagy a tengerbe, vagy az óceánba. Mint folyók nem léteznek tovább, de mint víz, nem szűnnek meg. Elvegyülnek, és talán akkor jött el számunkra az igazi szabadság. Nem lesznek tovább korlátok, előttük a végtelen. Más formában ugyan, de tovább élnek. Mi emberek is a természet részei vagyunk. Velünk miért történne ez másképp?

Nem szeretnék senkit sem a gondolataimmal untatni, de ez most kikívánkozott belőlem. Visszatérek a kiránduláshoz, hiszen arról kezdtem el írni. A korábbi gondolatoktól függetlenül valóban a vidámság, a móka, a kacagás, az öröm volt jellemző az egész napra.

A hajókózás után visszatértünk a vendéglőhöz, ahol a Dórika által már összeállított menüsorral vártak bennünket.

A menü:

- tárkonyos csirkeragu leves (vajon miért?)

- sült és rántott husi, rizs és sült burgonya

- tejfölös uborkasaláta

- somlói galuska

Kellemes, tiszta környezetben, nagyon szép helyen kezdtünk hozzá az ebédhez. Az ételek nagyon finomak és bőségesek voltak. Jómagam új ízharmóniát vittem gasztronómiai világomba, somlói galuskát ettem tejfölös uborkasalátával. Egyszerre! Mielőtt bárki kétségbe vonná az elmeállapotomat, megjegyzem: ebből azért nem csinálok rendszert!

Ebéd után visszahajóztunk az autókhoz. Miközben a hajótól tartottunk a part felé kisebb baleset történt. Dórika fejéről a szellő lekapta a szalmakalapot, amit Beától kapott és a sodrással megindult lefelé a Dunán. Szerencsére nem jutott messzire, mert a matróz a móló végénél egy merész vetődéssel el tudta kapni. Így még a pityergésig sem jutottunk el. Ezután elindultunk egy közeli birtokhoz állatokat simogatni. A gazdák, István és felesége Évi, szívélyesen fogadtak bennünket. Egy nagyszerű kezdeményezés helyszínén voltunk. Istvánék elhatározták, hogy olyan farmot alakítanak ki rengeteg állattal, ami egyrészt táborozásra ad lehetőséget, másrészt visszaadja azt az időt, amikor még nem TV, a számítógép, és egyéb technikai csodák világában éltünk. Mint elmondta, még az elején tartanak, de folymatosan fejlesztik a birtokot.

Először a bárányokhoz mentünk. Lehetőség nyílt egy mindössze 2 napos kis bari simogatására. Ritka kis jószág, mert fekete volt, Bélának hívják, és nemét tekintve lány.

Utána a puszta közepén felállított jurtát néztük meg kívül, belül. Szenzációsan volt kialakítva. Ezután az állatsimogató legújabb lakóját, egy néhány hetes őzikét szemlélhettünk meg, majd elvonultunk a lovakat etetni.

Megnéztük még a disznókat és a rengeteg kismalacot, aztán asztalhoz ültünk, kávézni, csemegézni, közben megismertük Gombócot, a nagyon kedves és játékos Pulit.

Istvánékkal abban maradtunk, hogy még visszatérünk hozzájuk. Terveik megvalósításához pedig ezúton is sok sikert kívánunk!

A farmról Bajára mentünk a Remény tanyára. Gábor szeretettel fogadott bennünket, és megmutatta a lovas tanyát. Éppen oktatás folyt. A gyönyörű lovak bámulatba ejtettek bennünket. Gábor pedig nagyon szakszerű válaszokkal elégítette ki a kíváncsiskodók érdeklődését. A lovak után megismerkedtünk kisebb négylábúakkal, a kutyákkal is. Pudinggal az anyával, a kis rókaképű Muffinnal, és tesójával, a medveölő Sütivel, aki végig hű társunk maradt akkor is, amikor körbekocsikáztuk a tanyát. Barbara fiának Rinátnak az a lehetőség is megadatott, hogy lovagolhasson, és hajthatta a fogatot. Nagyon ügyes volt!

Miután elköszöntünk Gáboréktól, visszamentünk vendéglátóinkhoz. Ekkor találkozhattunk Zsoltival, aki egy komolyabb ínsérülés miatt nem tarthatott velünk a programokon. Azt viszont le kell szögezni, hogy így sántikálva is tökéletes vendéglátónk volt.

Ekkor következett a nap megkoronázása, az ajándékok átadása. Előkerültek a könyvek és a játékok. Számunkra Beáék pedig anyagi támogatást is nyújtottak, hogy az előző kiránduláson tönkrement kézi szívónkat kicserélhessük.

Talán fél 7 tájban eljött a búcsú ideje. Már mindenki elindult, Dórika nem mozdult. Azt mondta: „Engem itt hagyhattok még!” Nagyon jól érezte magát, boldog volt. Aztán puszik és ölelés, elindultunk. Szívünkben mély nyomokat hagyott ez a kirándulás.

Nagyon köszönjük az élményt, a lehetőséget arra, hogy ott lehettünk, ahol úgy érzem, valamiért ott kellett lennünk! És köszönjük az új barátságot!

Visszaérve a Dóri Házba rövid élménybeszámolót tartott Dórika az itt lévő 2 nővérkének. Vacsoráztunk, majd egy DVD megtekintése volt betertvezve. Nem sikerült végignézni, Dorcsi úgy érezte már 10-kor, hogy aludni szeretne. Le is feküdt, és mesélések közepette nagyjából fél 12-kor álomba szenderült.

Csodálatos napunk volt!

Fotó:Mihály László

2011. július 4. Hétfő

Az utolsó hetünket kezdtük meg a Dóri Házban. Ez már az ötödik, de mint korábban írtam, már nem egy egész hét. Mintha Dorcsi is érezné, hogy minden hátralévő időt ki kell használni, már 9 óra magasságában ébredezett. Régebben nem volt ritka nála a korai kelés, de az utóbbi időben nagyon elszokott tőle.

A délelőtt számára „mozizással”telt el, és az egyik legnagyobb gondja az volt, hogy milyen pizzát válasszon, ma ugyanis az volt az ebéd. Így én sem szédelegtem a konyhában, legalábbis délelőtt nem. A pizza futár nagyjából egy óra körül állított be az óriási pizzával. A négyzetméternyi dobozban volt is egy szekér kerék nagyságú pizza, de minden bizonnyal ugyanakkora tésztából lapították, mint a mini pizzát, mert nem volt vastagabb, mint egy füzetlap. Később Dórika is azt mondta, hogy azzal nem lehetett jól lakni. Kora délután kezdtek szálingózni a látogatóink. Beindult a játszóház. Három órakor megszakadt a játék, mert kezdődött a zeneterápia, aminek egy pici részében mi felnőttek is aktív részesekké válhattunk. Sűrűsödött a program. Közben egy régi/ új lakó is érkezett Hajnika személyében. Ő már nem először jár a Dóri Házban. A játékot alig tudták vendégeink és a Manóm folytatni, amikor megjöttek a gyógytornászok. Ketten is. Ők még be sem fejezték, amikor Tomi ugrott be, hogy megkezelje Dorcsit. Együtt jött vele Anikó is, akitől gyönyörű könyvet kapott a lányom. Ma blogos ismerősünk, Babybogyesz hozott a háznak nokedli szaggatót (Köszönjük!), ezért az alkalmat kihasználva vacsira tojásos nokedli készült. Míg főtt a vacsi, javában tombolhatott a játék. A mai napon korábban kellett mindent befejezni, mert holnap Bajára megyünk kirándulni, és időben szerettem volna Dorcsit lefektetni. Ez még csak-csak összejött, de elaludni már nem sikerült neki, csak későn, 11 órakor. A mai nap megint káprázatos volt. Lassan összeállt egy szép nagy „család”. Sajnos ezeknek a tüneményes embereknek, akik mostanság kitöltik napjainkat, a zömét csak későn, az itt tartózkodásunk utolsó harmadában ismerhettük meg, pedig sok- sok gyönyörű percet, órát szereztek Dórikának is, nekem is. De nem vagyunk telhetetlenek, így is hálásak vagyunk a sorsnak, hogy összehozott velük bennünket. A mi jó kedvünk szerencsére átragadt a gyógytornászunkra és a nővérkékre is, mert szó szerint sírtak a nevetéstől. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Ezt kaptuk itt Pécsen.

2011. július 03. Vasárnap 

Továbbra is tart a hétvége a valóságban is, és a lelkünkben is. Gyakorlatilag az életünkben ez az eddig itt töltött 27 nap teljes egészében ünnepnek számított. Ma megismerhettük „Vacsuti” Judit két nagy fiát, Attilát és Bencét is. Nagyon szimpatikus és helyes két ifjú emberről van szó. Bence szinte egész délután velünk volt. Dórinak nagyon tetszett a szituáció, hiszen jobbára csak a szebbik nem képviselőivel találkozott. Persze így sem kerültünk túlerőbe, ami a nemeket illeti, mert itt volt Judit és Bianka is, és persze a nővérke, Szilvi is. A napunk a játékról szólt. Meglehet, hogy már unalmasnak tűnik, amikor azt írom, hogy játék. Talán kívülállóként én is így ítélném meg. Részeseként azonban egészen más a helyzet. Itt nem arról van szó, hogy körbe megyünk, valaki nyer, valaki veszít, hanem az egésznek a hangulatáról. Valami bámulatos varázsa tud lenni annak, amikor Dórika felnőttként, mi pedig gyerekként élünk meg egy- egy játszmát. Nem beszélve arról, hogy játékaink zöme ügyességet és sok esetben komoly logikát kívánnak. Az pedig hab a tortán, amikor szinte minden alkalommal görcsös tör ki rajtunk. Ehhez persze kell a jó társaság is. Ebből ma sem volt hiány. Azt hiszem Dórika sem nevetett annyit életében, mint az itt töltött idő alatt. Délután a játék mellett fényképek sora készült, ami szintén nem a komolyságot és az egyhangúságot tükrözte. Ezeknek a képeknek egy részét késő este a facebookon már viszont is láthattuk.

Ismét elmondhatjuk, hogy vidám, szép napot tudhatunk magunk mögött. Dórika is kissé fáradtan, de boldogan tért nyugovóra.

2011. júkius 02. Szombat

Ma már minden a „régi” kerékvágásba került, ami Dórika ébredését illeti, bár a tíz óra, neki még korainak számít. Alig várta, hogy nappalos nővérkének megmutogassa, miket kapott tegnap. Azonnal kihasználta azt a lehetőséget is, hogy Ági remek frizurákat tud készíteni. (Hát, még 3 napig!)

A délelőtt folyamán úgy döntöttünk, hogy megnézünk néhány filmet. Legalább is a lányom, mert én inkább az ebédre koncentráltam. Nagyon hétvégi hangulatunk volt. Ez jó! Ki tudja, hogy mikor fog újra ez az érzés hatalmába keríteni bennünket? Nagyon régen volt az, hogy meg tudtuk különböztetni a hétköznapokat a hétvégéktől. –Leszámítva az itt töltött időt. – A kórházban összefolytak a napok. Gyakorta csak annyi változás volt, hogy sok esetben csupán mi maradtunk az osztályon. Ezt is csak fizikai változásként éltük meg. Onnan tudtuk, hogy szombat van, hogy akkor vajas kalács volt a reggeli. Érzelmileg azonban semmi nem változott. Annyiszor elgondolkodtam azon, hogy mekkora türelemmel viseli Dórika ezt a monoton életet, és várja azt a napot, amikor saját otthonunkba mehetünk. S hogy ez a nap mikor jön el, azt senki nem tudja. De egyszer eljön, az biztos. Mint ahogy eljött a délután is, és vele együtt Judit, azaz a kedves „Vacsuti”. Egy tál frissen sütött pogácsával és egy napraforgónak nevezett- úgy is nézett ki- kapros túróval töltött süti csodával. Ez is elképesztő, hogy Juditka a munkája mellett mennyi időt szán arra, hogy köztünk legyen, hogy Dorcsinak még szebbé és tartalmasabbá tegye a napjait. Bámulatos!

Később aztán megérkezett Bius is, aki az utóbbi napokban szintén állandó vendégünk, aki egy jelenség, akinek a megnyilvánulásai folyamatos derűt és mosolyt csalnak az arcunkra. Sajnos csak ezen a héten ismerhettük meg. Miután megérkezett az éjszakás nővérke, együtt volt a csapat a gazdálkodj okosan játékhoz, amelynek végén Dórika nyert, én pedig kis híján idegösszeomlást kaptam. A brutálisan jó kedvű napot a szokásos esti teendők zárták.

2011. július 01. Péntek

Jól kezdődött az év második fele. Dórika is korábban ébredt és kelt fel a szokásosnál. Nagyon vártuk ezt a napot. A délelőtt villámgyorsan eltelt. Egyébként is a délután volt hangsúlyos. Vendégeket vártunk. Dorcsi nagyjából tíz percenként kérdezte, hogy „Mennyi az idő?” A lázas várakozás közben ismét kisebb meglepetés ért bennünket. Ezúttal élelmiszereket kaptunk a Magyar Élelmiszerbank Egyesület jóvoltából. Konzerveket, csokit, joghurtokat és üdítőitalt. Köszönjük szépen!

A „zsákmány” átvétele után visszatértünk korábbi tevékenységünkhöz. Dorcsi egyre türelmetlenebbül várakozott, én pedig egyre türelmetlenebbül vártam azt, hogy befejezzem a felbecsülhetetlen mennyiségű cukkini szelet elkészítését. (A mai ebéd egy része volt.) Végre mindkettőnk vágya teljesült. Én is végeztem és látogatóink is megérkeztek. Sor került a „nagy találkozásra!” Két fantasztikus hölgy: „Macskalajcsi” és „Babybogyesz” ajándékokkal és süteményekkel megrakva érkeztek. Főnővérünknek hirtelen újabb asztalkát kellett elővarázsolnia, hogy minden ráférjen. Volt pogácsa, meggyes pite, majom- kocka. (Aki az utóbbit nem ismeri, próbálja meg kitalálni, mi lehet az! Annyit elárulok, hogy nagyon finom volt!) Dorcsi, a kezdeti megilletődöttség után gyorsan feloldódott. Következett az ajándékok áttekintése. Két képes könyv, egy emlékkönyv, buborékot fújó szerkezet, tetkó, cukor stb. Aztán az én szemem is fennakadt,- sőt jobbára csak az enyém-, amikor előkerült egy raklapnyi hajgumi, hajpánt, hajcsat ezer féle változata. Dórika nagyon örült neki. Nálam pillanatnyi sokkot okozott a látvány. Azon tűnődtem, hogy mi a bánatot fogok ennyi „mütyürrel” kezdeni??! Azt tudom, hogy mire valók, de, hogy miként fogják funkcióikat betölteni általam, az egyelőre rejtély. Az én kézügyességem a hajszobrászat terén enyhén szólva is siralmas, és ahhoz elég lenne akár egy befőttes gumi is. Mondhatnám, hogy „egy copf és más semmi.” Igaz, hogy csináltam már fonatot is, de mire elfogadható lett, ki is kellett bontani, mert beesteledett. (Dorcsi tudna róla mesélni, de nem hagyom!) Szóval abban biztos vagyok, hogy ha már megvannak, használni is kell ezeket. Ezentúl arra már nem hivatkozhatok, hogy elveszett, nem találom stb., mert birtokunkban van az idén végzős fodrász tanulók kétévi ellátmánya. No, nem baj, majd megtanulom.

Az ajándékok begyűjtése után természetesen játékra került sor. Közben megérkezett a gyógytornász is. Nagyon mozgalmas lett a délután. A látogatóink száma is egyre gyarapodott. Eddig ismeretlen és már ismert személyek érkeztek. Lassan benépesült a nappali. Annyira jó érezni azt a szeretetet, érdeklődést, törődést, amit felénk fejeznek ki jobbnál jobb emberek. Számomra pedig elmondhatatlan örömöt jelent, hogy boldognak látom a lányom. Nagyon sokat kapunk itt az ajándékokon felül is. Sokkal többet, mint amit halandó el tud képzelni. Feltöltődtünk a Dóri Házban. Én úgy érzem, hogy ezek az ismertségek nem csak az itt tartózkodásunk idejére szólnak, és a kialakult barátságok nem csupán az emlékeink közt fognak élni. Hiszem, hogy mindenkivel fogunk még találkozni a jövőben is. Sajnos, ahogy minden jónak vége lesz egyszer, a mai napnak is vége lett. Volt, aki késő estig velünk maradt, volt akinek korábban el kellett mennie. Hálásak vagyunk mindenkinek, akik velünk töltötték a mai délutánt. Nagyon jól éreztük magunkat. Köszönjük!

2011. június 30. Csütörtök

Vegyes volt a mai nap, legalábbis ami az időjárást illeti. A derűs napsütést, zivatar majd viharos szél váltotta fel. Meteorológiai jelentést még úgy sem írtam. Ma délelőtt ismét meglátogatott S. Rita a Kossuth rádió riportere, aki most egy kicsit az ételünkről készített interjút. Beszélgetés közben készült az ebéd, Dórika még aludt. Visszaidéztük azt az időt, amikor még majdnem minden tökéletesnek tűnt, amikor még együtt élt a négy testvér, amikor még családról beszélhettünk. Beszéltünk arról, hogy mi vezetett ehhez és az állapothoz, ehhez az élethelyzethez.

Sok mindent én sem értek, még most sem. Pl. nem tudom felfogni, miért fontosabb valaki számára az alkohol, mint a gyermekei? Már nem rágódom ezen, megfejteni úgy sem tudom ezt a titkot. S bár a múlt nem olyan, mint egy szennyes ruhadarab, amit könnyedén ledobhat az ember, mégis sikerült eljutni odáig, hogy nem tép fel sebeket. Sikerült az elmémet olyan állapotba hozni, hogy a korábbi idők negatív történetei ne fájó emlékek, hanem kellemetlen, és felejthető események legyenek csupán. Ezt a szemléletet sikerült átadnom Dórikának is, aki mára olyan pozitívan gondolkodik, hogy nagyon sokat tanulok Tőle. A tanítványból lett a tanító! Ez így van rendjén. Ezért is tudjuk jól érezni magunkat bárhol. Megbecsülünk minden lehetőséget, és örülünk minden napnak, órának, percnek, amit egymással tölthetünk. Ha csak ennyink lesz, csak ennyi adatik meg, azt hiszem mi akkor is boldogok leszünk. De hiszem, hogy sok mindent elérünk még az életben. A fókusz mindkettőnk részéről a célunkon maradt. Első lépésként kaptuk ezt az egy hónapra szóló „nyaralást”, ami lényegesen több lett ennél. Kaptunk hozzá csodálatos barátokat, és fantasztikusan jó embereket ismertünk meg. Dórika úgy élhetett, mint a kórházba kerülés előtt. (némi változásokkal) Egyenlőre kívánhatunk ennél többet? Azt gondolom, hogy ez elmélkedést mára abbahagyom.

A mai napunkról nagyon könnyű beszámolni, hiszen késő estig játékokból állt. Természetesen enni, tisztálkodni stb. sem felejtettünk el. Dórika már nagyon várja a pénteket. Két hölgyet vár nagyon, de erről már írtam korábbi bejegyzésemben. Egyébként ma is új ismerősünk lett, szintén a blognak köszönhetően. Szeretném még megemlíteni azt is, hogy Dorcsi ma kifejezetten jó állapotban és formában volt. Délután szavalt és énekelt is. Ez utóbbi nagyon elfárasztotta, de néhány perc után regenerálódott.

Összefoglalva: az időjárást leszámítva, gyönyörű napunk volt!

2011. június 29. Szerda

„Mához egy hétre nem leszek itt.”- mondja a nóta, és mondom én is, illetve írom, kiegészítve azzal, hogy lányom se. Harminc napra érkeztünk ide, pihenni, és ez azt jelenti, hogy egy hét múlva indulunk vissza Pestre. Ha az eddigi három hétről azt írtam, hogy elrepült, akkor milyen gyorsan fog telni az utolsó?!

Amikor Pesten vártuk az indulást, kicsit nehéz volt a szívünk. Nem azért, mert ott kellett hagyni a kórházat, hanem azért, mert nagyon sok ismerőstől és baráttól jöttünk el, és gyakorlatilag a külvilágot ők jelentették Dórikának egy-egy látogatás alkalmával. Illetve a kórházi dolgozók, akiket nagyon megszoktunk a több hónapos ott tartózkodásunk alatt.

Most hasonló a helyzet, csak ebben az esetben még a tárgyi környezet is a szívünkhöz nőtt. Úgy gondolom, hogy aki már volt kórházban, az pontosan tudja, aki még nem volt az is el tudja képzelni, hogy egy 12 m² -es kórházi szobát nem lehet összehasonlítani egy családi házzal. Ha ezt tenném, nagyjából olyan lenne, mintha egy Cadillac előnyeit ecsetelném a Trabanttal szemben. A hely mellett az étkezés, illetve az ételek minősége, változatossága sem elhanyagolható. Megint csak nem lehet, pontosabban nem érdemes azokat hasonlítgatni.

Semmiképp sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy leminősítem a kórházat. Főleg nem tenném ezt a Bethesdával. A körülményekhez képest- és itt már sajnos tudok hasonlítani más kórházakkal szemben- a maximálisat hozzák ki mindenből, ápolást és ellátást tekintve egyaránt. Mi nagyon sokat köszönhetünk a Bethesdának. Többek között azt is, hogy itt lehetünk. Ezen felül azt, hogy biztosították számomra, hogy végig Dórika mellett lehessek, továbbá mindent elkövettek, emberileg és orvosilag a lányom érdekében. Nagyon sajnálom, hogy amikor kialakult Dorcsi gerinc deformitása, nem ismerhettük Dr. Paraicz Éva doktornőt! Meggyőződésem, hogy nem került volna ebbe az állapotba a kislány!- Nagyon sokat írhatnék hasonló és ehhez kapcsolódó dolgokról, de úgy gondolom, nem ezen a fórumon. Talán egyszer, máshol, más formában. Írok viszont erről a napról, ami meglehetősen mozgalmasan telt. A délelőtt folyamán profi fotós érkezett hozzánk és egy újságíró. Az utóbbival nagyon kellemesen elbeszélgettünk, fókuszba állítva jelenlegi helyzetünket. A fényképész legalább száz felvételt készített. Hozzávetőlegesen fél 11 magasságában érkeztek, némi aggodalommal, hogy Dóriról „alvós képet” is kellene csinálni. Minő szerencse, hogy nem kellett külön beállításokat alkalmazni, minden ment valósághűen, mert Dórika még mélyen aludt. A helyzet azonban úgy hozta, hogy délutánra újabb találkát kellett megbeszélni, mert ébren is le kellett fényképezni. Az időzítés pompásan sikerült, hiszen a fotós érkezésekor csaknem mindenki jelen volt- legalább is a nővérek és a terapeuták közül- akik Dorcsival foglalkoztak, így csoportkép is készülhetett.

Délután meglátogatott a gyógytornászunk anyukája is, aki Kalocsáról utazott idáig, hogy Dórikával találkozhasson, és sok finomsággal lepje meg. Hálás köszönet érte! Ma egyébként újra volt gyógytorna, masszázs és zeneterápia is. Közben rövid búcsúzkodásokra is sor került azokkal, akikkel már nem találkozunk. A délután második felében újabb barátokra leltünk, akiket a blognak köszönhetően ismertünk meg. Nagyon jól eső érzés, hogy ilyen sok látogató jön hozzánk, gyakorlatilag ismeretlenül. Különös, hogy egy-egy ilyen találkozás alkalmával néhány perc után olyan érzésünk támad, mintha már nagyon régóta ismernénk egymást. A délután további része és az este óriási csatába torkolló játékkal folytatódott.

2011. június 28. Kedd

Szép, napos idő köszöntött ránk. Ez a hangulatunkat is hűen tükrözi. Kicsi lányom ma sem kelt korán. Délelőtt érkezett a tanító néni, aki amilyen csendben jött, olyan csendben távozott is. Persze közben eltelt másfél óra, de miután Dorcsi az igazak álmát aludta, szülői beszélgetésre került sor. A főorvos úr is meglátogatott bennünket, akiről eddig alig ejtettem szót, pedig igazán megérdemli. Varga Leventének hívják, és nagyon aranyos. Látszik rajta, hogy szereti a gyerekeket. Minden alkalommal ad valami jó tanácsot. Dóri is hamar megszerette.

Szóval a délelőtt az inkább számomra volt mozgalmas, de ez is csak a főzés idejére. (Ma húsleves és sertéspörkölt készült.) Ebéd után két filmet néztünk meg, és vártuk „Vacsutit”, aki a megbeszélt időre pontosan megérkezett. Dórikám már két órától kérdezgette, hogy mennyi az idő. (Ötkor volt a randi.) Nagyon megörült, amikor belépett. Egy újabb, eddig még általunk nem ismert logikai társasjátékot hozott. Rövid idő múlva, már öten ültük körül az asztalt. Mindannyiunknak nagyon tetszett ez a játék. Szinte észre sem vettük, hogy 9 óra lett. Nagyon jól szórakoztunk! Este sikerült csatlakoznunk a netre, és újabb öröm érte Dórikát. Péntekre két tündéri hölgy – „Macskalajcsi” és „Babybogyesz”- is jelezte Dorcsinak, hogy meglátogatják. Ők is megnevettetik minden hozzászólásukkal. Nagyon boldog volt a hírt olvasván. Szerintem vidám délutánra van kilátás pénteken.

A társasozás befejezése után, még egy kis filmnézés, közben egy második vacsora, aztán ágyba bújás következett, majd a szokásos mesélésre békés álomba szenderült.

2011. június 27. hétfő

Ismét egy újabb hét. Ez már a negyedik lesz itt Pécsen. Továbbra is nagyon jól érezzük magunkat. Azt gondolom, hogy ennyi idő után már nagyon pontos kép alakulhatott ki bennünk az itteni helyzetről. Az a szeretet, amivel fogadtak bennünket, csak egyre fokozódott. Mindenki a lehető legtöbbet megteszi azért, hogy kellemesen teljenek a napjaink. A nővérkék nemcsak lekötik Dórikát, nem csupán játszanak vele, hanem szakmailag is a maximumot nyújtják. Meggyőződésem, hogy egyetlen magán klinikán sem lenne ilyen ellátásban, mint itt, annak ellenére sem, hogy ott súlyos tízezreket kellene fizetnünk egy ott tartózkodásért. Itt olyan érzésünk van, mintha családban élnénk. Egy harmonikus, feszültségmentes életet élő, nagy családban! Ahhoz azonban, hogy mindez így lehessen, egy nagyon szervezett, komoly csapatmunkára van szükség. Függetlenül attól, hogy egy, vagy több gyermek van itt. Erre nagyon jó példa a mi esetünk, amikor a lélegeztető gép meghibásodott. Pillanatok alatt a legnagyszerűbb felügyelet mellett, a legmegfelelőbb helyre kerültünk a probléma elhárításáig. Mi ez, ha nem profi ellátás? S ha már itt tartok, eljátszom a gondolattal, hogy az embereknek, az ország sorsát szívükön viselő, mindenkori vezetőinknek, mikor jut eszébe az a gondolat, hogy egy ilyen szervezetnek, amelyik több munkahelyet biztosít, amelyik hatalmas terhet vesz le az állam válláról, csöppentsenek némi támogatást. Gyanítom, hogy addig nem, amíg látják, hogy akadnak még adakozó, jó szándékú emberek. De képzeljük csak el, hogy mekkora idegi megterhelést és munkát jelent az alapítvány vezetőjének megteremteni az anyagi biztonságot mindenegyes hónapban. Nyilván nem tisztem nekem erről nyilatkozni, és nem is tartozik szorosan a „napirendünkhöz”, de úgy hiszem, hogy sok embernek fogalma sincs arról, hogy mekkora küzdelem zajlik a háttérben azért, hogy egyáltalán legyen miről írnom.

Ezzel be is fejezem ezt a gondolatmenetet, és rátérek a 22. napunkra. Természetesen nem kellett korán kelnie Dorcsinak, s nem is tette. Ebédig megnézett egy filmet, majd ebéd után még egyet. Ezután beindult s társasjátékozás, ami hihetetlen módon este 10 óráig tartott. Csak az uzsonna, a vacsora és kisebb- nagyobb szükségletek szakították meg. Volt kártya, gazdálkodj okosan, és szókincs növelő nyelvi játék. Az utóbbi kettőben részt vett a kedves „Vacsuti” is, aki ma is meglátogatott minket, s 10-ig itt is maradt velünk.

Nagyjából ennyi történt. Jó hangulatú nap volt, rengeteget nevettünk és mókáztunk. Ha a holnap is ilyen lesz,- és miért ne lenne- nagyon elégedettek lehetünk.

2011. június 26. Vasárnap

Ismét nem volt korai ébredés, de 10 óra magasságában már nyitogatta a szemét Dórika, aztán gondolom semmi érdekeset nem látott, ezért ismét elaludt. Végül 11 után felkelt. Az ebéd már kész volt. Ezekkel a felkelésekkel megspórolja a reggelit, mert egyszerre letudja a kettőt. Ebéd után újabb mesék érkeztek. Ezúttal Szilvi nővérke hozott vagy 100 db-ot és beindult a DVD-zés. A délután közepén meglepetés vendég érkezett Dórihoz. „Vacsuti” látogatott meg bennünket, innen a közelből, akit eddig csak a netről ismerhetett, ismerhettünk. Lett nagy öröm! Kapott Dórika könyveket, gyöngyöt, és az első megilletődöttség után egy hosszú beszélgetés vette kezdetét. A búcsúra este 8 óra körül került sor. Nagyon kedves hölgyet ismerhettünk meg „Vacsuti” személyében, akitől még Dórika kicsikart egy holnapi látogatást is. A mai napon választ kapott a Manóm arra, hogy miként született a Vacsuti név. Életemben nem gondoltam volna rá. A következő vágya, hogy kiderítse ki „macskalajcsi” és „Babybogyesz”. Velük is nagyon szeretne találkozni. Az esténk jó hangulatban, felolvasással, beszélgetéssel telt. Nagyjából a napnak is vége lett.

2011. június 25. Szombat

A késői lefekvésnek meglett az „eredménye”. Néhány perccel dél előtt ébredt fel Dórika. Még így sem állíthatom, hogy nagyon friss volt. A reggelit az ebéddel összekötötte. Sajtos tésztát kért, megkapta.

Úgy terveztük, hogy elmegyünk abba az étterembe, amelyikben az elmúlt heti kirándulásunk alkalmával ebédeltünk. (Nagyon ízlett neki a tárkonyos csirkeleves.) Az időjárás nem nagyon kedvezett nekünk. Bár többé- kevésbé sütött a nap, meglehetősen erős szél fújt. Ez nagyon nem jó neki, mert a szél befúj a kanülön (még ha letakartuk is), ami jelentősen megnehezíti a légzését. Ennek ellenére alig várta, hogy elinduljunk. Erre is sor került. Nem sokkal 2 óra után útra keltünk. Ő az elektromos székével, én gyalog. A sétánk eredményességéről nem sok jót tudok írni. Bár több, mint 6 km-t sétáltunk, nagyjából 3 órán keresztül, célunkat nem értük el. Útközben feladtuk. Már az út elején láttuk, hogy nem lesz egyszerű a vállalkozásunk. Aztán szomorúan kellett konstatálni, hogy sajnos Pécsen sem jobbak az állapotok, mint máshol, ami az utakat illeti. Egyszerűen szinte lehetetlen A-ból B-be eljutni, ha valamilyen kereszteződés esik a két pont közé. Nekünk esett bőven. Volt, amit nehezen legyőztünk, volt, aminél vissza kellett fordulni, és egy „szabálytalan” átkelőt keresni, aztán egy pontnál már nem volt más megoldás, mint úgy dönteni, hogy „hazatérünk”. Inkább Dorcsi is lemondott a levesről. Amelyik kereszteződésnél le tudott menni az útról, az is olyan meredek volt, hogy majdnem kiesett a kocsiból, vagy felakadt a hátulja.  A kocsija kb. 70 kg, vele együtt 80. volt olyan, ahol egyszerűen nem tudtam leemelni. ( Nem a súly túl nagy, egy személy nem tudja biztonságosan megemelni.) Sajnálom, hogy sehol nem fordítanak kellő figyelmet arra, hogy mozgássérültek is nyugodtan és biztonságosan tudjanak közlekedni. (Nem csak Dórinak lenne útra szüksége!) Az úttestet is megpróbáltuk, azt meg nem mindegyik autós tolerálta. Ezt nem mertem bevállalni. Szóval Pécsből ma nem sokat láttunk. Legközelebb más megoldást fogunk keresni. Ennek ellenére nem éreztük rosszul magunkat, főleg amikor már „itthon” voltunk. Csináltam Dorcsinak hamit, mert nagyon megéhezett. Aztán a nap további része megint nagyon jól alakult számára. Ismét kapott egy filmet, aztán ennek megtekintése, meg a sok játék kárpótolta mindenért. Különösen tetszett neki, hogy a fürdésnél, ami igencsak hosszúra sikerült, papírhajó csatát vívhatott a nővérkével. Végül vidáman bújt ágyba valamivel éjfél előtt. Még a netet is várta, de azzal is úgy járt, mint a csirkelevessel. Talán holnap sikerül csatlakozni. A levest megfőzöm neki-az már biztos!

2011. június 24. Péntek

A mai nap viszonylag „korán” indult Dórikának. Már 9 órakor felébredt, nagyon kíváncsi volt a Kossuth Rádió Napközben c. műsorára. Nagyon örült, hogy ha csak néhány rövid mondatocska erejéig is, de viszonthallhatta a hangját. Talán ez az izgalom az oka annak, hogy a műsorban elhangzó néhány súlyos mondatból sok minimális maradt meg az emlékezetében. Most a bevezetőre gondolok, amely a hospice házak valódi funkcióját említette. Csak este jutott eszébe megkérdezni, hogy „Apa, ugye mi nem elbúcsúzni jöttünk ide?” Fájt ez a kérdés, de én tudom, hogy nem!!! Mi nem ezért vagyunk itt. Dorcsinak sem mondhattam mást. Nekünk még nagyon sok dolgunk van egymással, sok a tennivalónk ebben az életben… és ezt a lányom is tudja! A műsorban elhangzott beszélgetések nagyon érdekesek és tanulságosak voltak. Dórika talán még nem, de én teljesen felfogtam, hogy mekkora erőfeszítés és mennyi mérhetetlen munka áll a mögött, hogy mi és a miénkhez hasonló helyzetben lévő családok ilyen helyre kerülhessenek. Az adás után Dorcsi is előjött a szobából és a DVD-t célozta meg. Valaki mindig hoz neki valami új filmet. Ebédig és aztán még kora délután ez kötötte le. Délután sikerült a netre csatlakozni, ahol megtekinthette a bloghoz fűzött új jegyzeteket. Nagyon tetszett neki valamennyi. Néhányra válaszolt is, aztán estig megint nem találkoztunk a hálózattal. Manócskám azon töprengett, hogy kik is lehetnek azok a kedves személyek, akik rendszeresen írnak neki. No meg azon is (velem együtt), hogy honnan jön az ötlet ilyen „képtelen” neveket kitalálni. Nem jöttünk rá, de nagyon jók. Végre aztán késő este a facebookját is meg tudta nézni, és ott nagy örömére felfedezte a kedves „üzengetőket”, akik nagyon- nagyon aranyosak. Meglehetősen későn fejezte be a gépezést, de addig nem tudtam elvinni a gép elől, míg nem írta meg néhány mondatos válaszait.

Már szombatra hajlott az idő, végre ágyba került. Természetesen a nővérkétől még így is kért egy mesét. (Úgy látom, már alszik.) Holnapra, illetve mára apróbb kirándulást tervezünk.

2011. június 23. Csütörtök

Nyugodt éjszakánk volt, derűs, szép reggelre ébredtünk. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy ennek a Murphy - ivadéknak lejárt a szabadsága, és újra visszatért közénk. (Nem mondom, hogy vártuk, de már nem lepődtünk meg rajta.) Reggelre az egyik új csaptesten fúrt két apró lyukat és ez elég is volt ahhoz, hogy sugárba spricceljen belőle a víz mindenfelé, no meg, hogy ki kelljen cserélni a csapot.

Dórikám hozzávetőlegesen fél tizenegyig lustálkodott. Még ágyban volt, amikor megjött hozzá Barbara. Újabb ajándékokat kapott. Most Mónika küldött neki Pestről új nyári ruhákat és papucsot. (Rebendicsné Mónika a Védelem Cégcsoporttól, az alapítvány állandó támogatója) Nagyon köszönjük!

A következő meglepetés, egy újabb kirándulás előirányzása volt. Barbara körvonalazta a lehetséges programot, ami azonnal felcsigázta Dorcsit. Természetesen a későbbiekben erről beszámolok.

Szeretném leírni, de képtelen vagyok átadni azt az érzést, ami bennem kavarog, és érzékeltetni azt az örömet, amit Dórikának szerez ez a mérhetetlen törődés. Olyan dolgokat kap, olyan élményekben részesül, amit én nem tudnék neki saját erőmből megadni.

Kissé elszomorodok, amikor ezzel kell szembesülnöm. Nem tudom elképzelni, hogy mi történne a hasonló sorsú gyermekekkel és családokkal, ha nem lennének olyan EMBEREK, mint akik nekünk is segítenek.- Illetve sajnos mégis el tudom képzelni.- Amikor a szülő annyi anyagi támogatást kap jövedelem címén, amennyi az eszközök beszerzésére sem elegendő, akkor vajon miből tudná előteremteni a további megélhetéshez szükséges alapvető dolgokat? Siralmas! S az még siralmasabb, hogy akiknek módjukban állna ezen változtatni, még a tárgyalás szintjéig sem jutnak el. Bíznak az alapítványokban és az emberek segítőkészségében. De az alapítványok sem tudnak mindenkit felkarolni, és szárnyaik alá venni. A vállalkozók sem. Főleg úgy nem, hogy a fentebb említett illetékesek egy- egy rendelettel még meg is nehezítik az ilyen szervezetek működését.

Elnézést kérek, amiért kissé a politika síkjára tévedtem, de sokszor nem lehet szó nélkül elmenni dolgok mellett, még akkor sem, ha ez éppen a jegyzeteinkbe nem illik.

A napunkhoz visszatérve, ebéd után ismét előkerült az annyira megszeretett gyöngy és újabb ékszerek készültek. Délután a teraszon autópályát építettünk, és nagy versenyt rendeztünk. Közben tovább szépült a Dóri Ház. Nagyon szépen kivirultunk. Este masszázs-fürdő, utána a kedvenc vacsi (sült császárszalonna), és filmnézés volt a program. Mikorra lefekvéshez készülődtünk, megérkezett a vihar is. Ez azonban egy cseppet sem zavart bennünket a pihenésben.

2011. június 22. szerda 

Kíváncsian vártuk, hogy mi fog tönkremenni ma. (Van még olyan, ami elromolhat?) A nap végére aztán úgy tűnt, hogy „tékozló barátunk” szabadnapos volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy csalódottak volnánk. A nap első fele kreatív alkotóművészettel telt el. Készült karkötő, képkeret, és egyéb dísz is bőven. Nekem ebben nem sok szerep jutott, annál inkább a nővérkének. (Végül is jól elszórakoztak Dórival) Én a blog jegyzeteket írtam, mert egy kicsit lemaradtam. Be kell vallanom, hogy én mindent csak füzetbe írok, a begépelést nem én végzem (ha így lenne, még az első napnál tartanánk), hanem egy aranyos ifjú hölgy, aki amellett, hogy sokat tesz azért, hogy mi jól érezzük itt magunkat, még ebben is a segítségemre van. Ő a Dóri Ház dietetikusa. Ebéd után érkezett a gyógytornász, aki három órán keresztül foglalkozott Dórikával. Sajnos egy hétig nem tud jönni, mert szabira megy. Azonban nekem megtanított néhány gyakorlatot, amit minden nap tudok alkalmazni.

Délután vendégeink érkeztek. Először a Kossuth Rádió riporterhölgye, akinek személyében nagyon- nagyon kedves embert ismerhettünk meg. A péntek délelőtti Napközben c. adáshoz készített riportot, ahol Dórika is megszólal. Ami nagyon jól esett a megkeresésen túl, hogy a feltételezhetően sok munkája mellett, nagyjából két órát beszélt velünk. Köszönjük szépen!

Később a főorvos úr jött el hozzánk, akivel megbeszéltük Dórika jelenlegi állapotát, s akitől sok fontos információt kaptam. Végül megbeszéltük azt, hogy kísérletet teszünk arra, amit sokan lehetetlennek tartottak korábban, nevezetesen, hogy Dórit egy ideig gép nélkül próbáljuk altatni. Természetesen ezt a lányommal is megbeszéltük, aki kissé félve, de izgalommal várta az éjszakát. A szokásos esti teendők és játék után eljött az a pillanat, amit már több mint egy éve nem érezhetett. Jelenleg fél kettő van és a mutatott paraméterek meglepően nagyon jók. A tervezett egy órát jóval túlléptük. A mai illetve már írhatom, hogy a tegnapi jegyzet befejezése után visszakapja a gépet, de az első lépést megtettük.

Ismét szép napunk volt!

2011. június 21. kedd 

Az éjszakánk kissé rövidre sikeredett, s az sem volt valami nyugodt. Többször kellett Dórikához felkelni, kissé kellemetlenül érezte magát. Ennek az oka aztán reggelre kiderült. Napok óta lakik közöttünk valami láthatatlan gonosz manó, aki minden bizonnyal Murphy úr leszármazottja lehet. Nagyjából minden napra tartogat valami meglepetést. Az az érdekes, hogy a legkisebb darabok mennek tönkre, hogy aztán a legnagyobbakat tegyék működésképtelenné. Először az éjszakai kanülbetét apró darabkája maradt a fertőtlenítő oldatban, ezért az egész használhatatlanná vált. Másnap a szívócsövön keletkezett egy picinyke lyuk, megakadályozva annak működését. A kiránduláson a kézi szívóról tört le a legkisebb darab, ez működtette a készüléket. Mára pedig a lélegeztető gépnek esett baja. Ez okozta az éjszakai problémát. Így a napunkat kissé meghatározta ez az esemény. Sejthető volt, hogy Dórikával nincs baj, de a biztonság kedvéért fél napot a klinikán töltöttünk. (Ha már Pécsen vagyunk, ezt sem lehetett kihagyni.) A problémát végül átmenetileg sikerült elhárítani. A mai ebédjére ezért a kórházban került sor. Miután visszaérkeztünk a Dóri Házba, a viszontagságos éjszaka miatt, rendkívüli pihenésre került sor. Ez teljesen felélénkítette Dorcsit, s miután felébredt úgy érezte, indulhat a nap. Vacsorával kezdtünk. Éppen elkészült a rakott krumpli, ami a mai ebédre lett tervezve. (Nagyon jó étvágya lett, s ez kitartott még éjfélkor is.) Minthogy kialudta magát, elképzelhetetlen volt időben ágyba dugni. A köztes időben játszottunk és átnéztük a bejegyzéseinkhez fűzött hozzászólásokat. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjük a kedves sorokat, a bíztató szavakat, és a mókás történeteket. Mindketten örömmel olvasgatjuk. Dórika nagyon boldog, amikor számára érkezik bármilyen üzenet. Ehhez kapcsolódva szeretnék még egy dolgot megjegyezni. A hozzászólásokból az derül ki, hogy többen úgy gondolják, hogy én Dórika anyukája vagyok. Nincs ezzel semmi baj, hiszem annak ellenére, hogy én is a Dóri Ház vendégszeretetét élvezem, a történet a lányomról szól, és ilyen módon lényegtelen, hogy anya vagy apa vagyok-e. (Ilyen hosszú egyedüllét után egyébként is „elfelejti” az ember a nemét, vagy legalább is nem gyakran gondol rá.) Csupán a pontosság kedvéért jegyezném meg, hogy az apukája vagyok Dórikának. Sajnos az anyukájával nagyon ritkán találkozik. (Nekünk nem áll módunkban őt keresni, és azt gondolom nem is nekünk kellene.) Ez azonban egy másik fejezet az életünkben, a sebek már régen begyógyultak.

Visszatérve a mai naphoz, az olvasgatás után Dorcsi még éjfélkor újra vacsizott, aztán nyugovóra tért. Visszagondolva, nem is volt olyan szörnyű ez a nap… inkább csak kalandos.