2011. június 18. szombat

Elérkezett végre az a nap, amelyet azt hiszem, mind a ketten nagyon vártunk. Kirándulásra készültünk. Dórika sem „lustálkodott” sokáig. Azt nem állíthatom, hogy kipattant az ágyból - ott még sajnos nem tartunk, főleg a gépesítés miatt - de viszonylag korán ébredt. Izgalommal várta Pestről a vendégeket, akik az ígért időpontra meg is érkeztek. Dórika pontosan még nem tudta, hogy milyen meglepetések várnak rá. A találkozás pillanatában kissé megilletődött, hiszen hirtelen sokan vették körül, ami az utóbbi időben nem volt jellemző momentum az életében. Ebben a formában legalább is nem. A fantasztikus felnőttek és tüneményes gyerekek sűrűjében aztán előkerültek az ajándékok. Egyik meglepetés a másik után. Szoknyák, pólók, a kedvenc írójának tucatnyi mesekönyve, színezők, gyurmák, kreativitást fejlesztő eszközök (gyöngyök), festék készlet stb. Pillanatok alatt egy meseszerű, varázslatos világ vette körül. Sokat nem időzhetett az ajándékok áttekintésével, hiszen indulni kellett a már várva várt kirándulásra. Először a kilátóba mentünk. A Mecsek tetejéről szemlélhette a tájat és magát Pécset Dórika. Azt mondta, olyan fentről a város, mint egy lego építmény. S valóban olyannak tűnt. Nem mindennapos élményt nyújtott a látvány. Örömét tovább fokozta a kilátó presszójában történő kávézás és kólázás.

A kilátóból az állatkertbe mentünk. Dóri nagyon szereti az állatokat. Könyvben, képen, és filmekben is, de testközelből az igazi. Maradandó emléke lesz a kecske hátán eltöltött néhány másodperc. Élményekkel és emlékérmével távoztunk az állatkertből. Következő, egyben utolsó megállónk az étterem volt. A napunk talán leghosszabb programja várt ránk. Dorcsi az előre eltervezett rántott húsért lelkesedett, aztán nagyok módjára áttekintette az étlapot, majd végül tárkonyos csibelevest és vegyes tálat kért. Jól választott. Az étel bőséges és nagyon finom volt. A második fogás nagy részét már be kellett csomagoltatni. Ennek ellenére nyugodtan mondhatjuk, hogy ennyit egyszerre még életében nem evett.

Lehet, hogy sokan furcsának tartják, hogy ezek a programok miért bírnak olyan nagy jelentőséggel egy gyermek számára. Az adott esetben ez egyáltalán nem meglepő. Akinek a külvilágot csak a napi egy- két órában levegőn töltött idő jelenti, annak óriási élmény és eredmény, hogy felmászhat egy lépcsőn négykézláb. Aki hosszú időn keresztül maximum pókokat láthat a kórházi szoba falain, aki hónapokon keresztül a nem általa kiválasztott és talán nem is kívánt ételt is az ágyban kénytelen elfogyasztani, az ilyenkor egy új világba csöppen. Részese lehet annak, ami másnak akár mindennapi, de számára mégis rendkívüli. Aki hasonló helyzetben van, az át tudja érezni ezt. Aki szerencsére nem tapasztalta meg, az csupán sejtheti. Számomra pedig azért csodálatos egy ilyen esemény, mert látom és érzem a gyermekem boldogságát.

Miután visszaértünk a Dóri Házba további meglepetés következett. Józsiék elmentek egy rövid időre és újabb ruhákat hoztak Dorcsinak. Aztán búcsúznunk kellett. Rájuk még hosszú út várt. Manócska pedig elkezdte az ajándékok áttekintését. A nap végére nagyon elfáradt, de jókedvűen tért nyugovóra. Természetesen az új mesekönyv meséire aludt el.

Nagyon nehéz összefoglalni a mai napot. Fantasztikus volt! Csodálatos embereket ismertünk meg. Olyanokat akikből „sütött” a szeretet, akik végtelenül szerényen teljesítették Dórika és valamennyiünk kívánságát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.  Nagyon sokat kaptunk tőlük. Ajándékot is, emberséget is!

Ők azt mondták: „Ez a nap Dórikáról szól!” Mi a szívünkben azt érezzük, hogy Róluk szólt! Nélkülük 2011. június 18-a is csak egy szombat lett volna az életünkben. Elmondhatnánk ezerszer is, hogy köszönjük, azt nem tudjuk kifejezni, amit érzünk.

És mindenképpen köszönjük Barbarának is, hogy megismerkedhettünk Józsival és családjával, a barátaikkal, hisz az egész történet az Ő szervezésével indult.