2011. június 29. Szerda

„Mához egy hétre nem leszek itt.”- mondja a nóta, és mondom én is, illetve írom, kiegészítve azzal, hogy lányom se. Harminc napra érkeztünk ide, pihenni, és ez azt jelenti, hogy egy hét múlva indulunk vissza Pestre. Ha az eddigi három hétről azt írtam, hogy elrepült, akkor milyen gyorsan fog telni az utolsó?!

Amikor Pesten vártuk az indulást, kicsit nehéz volt a szívünk. Nem azért, mert ott kellett hagyni a kórházat, hanem azért, mert nagyon sok ismerőstől és baráttól jöttünk el, és gyakorlatilag a külvilágot ők jelentették Dórikának egy-egy látogatás alkalmával. Illetve a kórházi dolgozók, akiket nagyon megszoktunk a több hónapos ott tartózkodásunk alatt.

Most hasonló a helyzet, csak ebben az esetben még a tárgyi környezet is a szívünkhöz nőtt. Úgy gondolom, hogy aki már volt kórházban, az pontosan tudja, aki még nem volt az is el tudja képzelni, hogy egy 12 m² -es kórházi szobát nem lehet összehasonlítani egy családi házzal. Ha ezt tenném, nagyjából olyan lenne, mintha egy Cadillac előnyeit ecsetelném a Trabanttal szemben. A hely mellett az étkezés, illetve az ételek minősége, változatossága sem elhanyagolható. Megint csak nem lehet, pontosabban nem érdemes azokat hasonlítgatni.

Semmiképp sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy leminősítem a kórházat. Főleg nem tenném ezt a Bethesdával. A körülményekhez képest- és itt már sajnos tudok hasonlítani más kórházakkal szemben- a maximálisat hozzák ki mindenből, ápolást és ellátást tekintve egyaránt. Mi nagyon sokat köszönhetünk a Bethesdának. Többek között azt is, hogy itt lehetünk. Ezen felül azt, hogy biztosították számomra, hogy végig Dórika mellett lehessek, továbbá mindent elkövettek, emberileg és orvosilag a lányom érdekében. Nagyon sajnálom, hogy amikor kialakult Dorcsi gerinc deformitása, nem ismerhettük Dr. Paraicz Éva doktornőt! Meggyőződésem, hogy nem került volna ebbe az állapotba a kislány!- Nagyon sokat írhatnék hasonló és ehhez kapcsolódó dolgokról, de úgy gondolom, nem ezen a fórumon. Talán egyszer, máshol, más formában. Írok viszont erről a napról, ami meglehetősen mozgalmasan telt. A délelőtt folyamán profi fotós érkezett hozzánk és egy újságíró. Az utóbbival nagyon kellemesen elbeszélgettünk, fókuszba állítva jelenlegi helyzetünket. A fényképész legalább száz felvételt készített. Hozzávetőlegesen fél 11 magasságában érkeztek, némi aggodalommal, hogy Dóriról „alvós képet” is kellene csinálni. Minő szerencse, hogy nem kellett külön beállításokat alkalmazni, minden ment valósághűen, mert Dórika még mélyen aludt. A helyzet azonban úgy hozta, hogy délutánra újabb találkát kellett megbeszélni, mert ébren is le kellett fényképezni. Az időzítés pompásan sikerült, hiszen a fotós érkezésekor csaknem mindenki jelen volt- legalább is a nővérek és a terapeuták közül- akik Dorcsival foglalkoztak, így csoportkép is készülhetett.

Délután meglátogatott a gyógytornászunk anyukája is, aki Kalocsáról utazott idáig, hogy Dórikával találkozhasson, és sok finomsággal lepje meg. Hálás köszönet érte! Ma egyébként újra volt gyógytorna, masszázs és zeneterápia is. Közben rövid búcsúzkodásokra is sor került azokkal, akikkel már nem találkozunk. A délután második felében újabb barátokra leltünk, akiket a blognak köszönhetően ismertünk meg. Nagyon jól eső érzés, hogy ilyen sok látogató jön hozzánk, gyakorlatilag ismeretlenül. Különös, hogy egy-egy ilyen találkozás alkalmával néhány perc után olyan érzésünk támad, mintha már nagyon régóta ismernénk egymást. A délután további része és az este óriási csatába torkolló játékkal folytatódott.