2011. június 21. kedd
Az éjszakánk kissé rövidre sikeredett, s az sem volt valami nyugodt. Többször kellett Dórikához felkelni, kissé kellemetlenül érezte magát. Ennek az oka aztán reggelre kiderült. Napok óta lakik közöttünk valami láthatatlan gonosz manó, aki minden bizonnyal Murphy úr leszármazottja lehet. Nagyjából minden napra tartogat valami meglepetést. Az az érdekes, hogy a legkisebb darabok mennek tönkre, hogy aztán a legnagyobbakat tegyék működésképtelenné. Először az éjszakai kanülbetét apró darabkája maradt a fertőtlenítő oldatban, ezért az egész használhatatlanná vált. Másnap a szívócsövön keletkezett egy picinyke lyuk, megakadályozva annak működését. A kiránduláson a kézi szívóról tört le a legkisebb darab, ez működtette a készüléket. Mára pedig a lélegeztető gépnek esett baja. Ez okozta az éjszakai problémát. Így a napunkat kissé meghatározta ez az esemény. Sejthető volt, hogy Dórikával nincs baj, de a biztonság kedvéért fél napot a klinikán töltöttünk. (Ha már Pécsen vagyunk, ezt sem lehetett kihagyni.) A problémát végül átmenetileg sikerült elhárítani. A mai ebédjére ezért a kórházban került sor. Miután visszaérkezt
ünk a Dóri Házba, a viszontagságos éjszaka miatt, rendkívüli pihenésre került sor. Ez teljesen felélénkítette Dorcsit, s miután felébredt úgy érezte, indulhat a nap. Vacsorával kezdtünk. Éppen elkészült a rakott krumpli, ami a mai ebédre lett tervezve. (Nagyon jó étvágya lett, s ez kitartott még éjfélkor is.) Minthogy kialudta magát, elképzelhetetlen volt időben ágyba dugni. A köztes időben játszottunk és átnéztük a bejegyzéseinkhez fűzött hozzászólásokat. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjük a kedves sorokat, a bíztató szavakat, és a mókás történeteket. Mindketten örömmel olvasgatjuk. Dórika nagyon boldog, amikor számára érkezik bármilyen üzenet. Ehhez kapcsolódva szeretnék még egy dolgot megjegyezni. A hozzászólásokból az derül ki, hogy többen úgy gondolják, hogy én Dórika anyukája vagyok. Nincs ezzel semmi baj, hiszem annak ellenére, hogy én is a Dóri Ház vendégszeretetét élvezem, a történet a lányomról szól, és ilyen módon lényegtelen, hogy anya vagy apa vagyok-e. (Ilyen hosszú egyedüllét után egyébként is „elfelejti” az ember a nemét, vagy legalább is nem gyakran gondol rá.) Csupán a pontosság kedvéért jegyezném meg, hogy az apukája vagyok Dórikának. Sajnos az anyukájával nagyon ritkán találkozik. (Nekünk nem áll módunkban őt keresni, és azt gondolom nem is nekünk kellene.) Ez azonban egy másik fejezet az életünkben, a sebek már régen begyógyultak. 
Visszatérve a mai naphoz, az olvasgatás után Dorcsi még éjfélkor újra vacsizott, aztán nyugovóra tért. Visszagondolva, nem is volt olyan szörnyű ez a nap… inkább csak kalandos.
