2011. július 4. Hétfő

Az utolsó hetünket kezdtük meg a Dóri Házban. Ez már az ötödik, de mint korábban írtam, már nem egy egész hét. Mintha Dorcsi is érezné, hogy minden hátralévő időt ki kell használni, már 9 óra magasságában ébredezett. Régebben nem volt ritka nála a korai kelés, de az utóbbi időben nagyon elszokott tőle.

A délelőtt számára „mozizással”telt el, és az egyik legnagyobb gondja az volt, hogy milyen pizzát válasszon, ma ugyanis az volt az ebéd. Így én sem szédelegtem a konyhában, legalábbis délelőtt nem. A pizza futár nagyjából egy óra körül állított be az óriási pizzával. A négyzetméternyi dobozban volt is egy szekér kerék nagyságú pizza, de minden bizonnyal ugyanakkora tésztából lapították, mint a mini pizzát, mert nem volt vastagabb, mint egy füzetlap. Később Dórika is azt mondta, hogy azzal nem lehetett jól lakni. Kora délután kezdtek szálingózni a látogatóink. Beindult a játszóház. Három órakor megszakadt a játék, mert kezdődött a zeneterápia, aminek egy pici részében mi felnőttek is aktív részesekké válhattunk. Sűrűsödött a program. Közben egy régi/ új lakó is érkezett Hajnika személyében. Ő már nem először jár a Dóri Házban. A játékot alig tudták vendégeink és a Manóm folytatni, amikor megjöttek a gyógytornászok. Ketten is. Ők még be sem fejezték, amikor Tomi ugrott be, hogy megkezelje Dorcsit. Együtt jött vele Anikó is, akitől gyönyörű könyvet kapott a lányom. Ma blogos ismerősünk, Babybogyesz hozott a háznak nokedli szaggatót (Köszönjük!), ezért az alkalmat kihasználva vacsira tojásos nokedli készült. Míg főtt a vacsi, javában tombolhatott a játék. A mai napon korábban kellett mindent befejezni, mert holnap Bajára megyünk kirándulni, és időben szerettem volna Dorcsit lefektetni. Ez még csak-csak összejött, de elaludni már nem sikerült neki, csak későn, 11 órakor. A mai nap megint káprázatos volt. Lassan összeállt egy szép nagy „család”. Sajnos ezeknek a tüneményes embereknek, akik mostanság kitöltik napjainkat, a zömét csak későn, az itt tartózkodásunk utolsó harmadában ismerhettük meg, pedig sok- sok gyönyörű percet, órát szereztek Dórikának is, nekem is. De nem vagyunk telhetetlenek, így is hálásak vagyunk a sorsnak, hogy összehozott velük bennünket. A mi jó kedvünk szerencsére átragadt a gyógytornászunkra és a nővérkékre is, mert szó szerint sírtak a nevetéstől. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Ezt kaptuk itt Pécsen.